Ha megsérültünk, mi voltunk a hibásak, és nem lett belőle kártérítési per. Az ételeink naponta tartalmazták a halálos dózis többszörösét mindabból amik ma már a “tiltólistán” vannak a fitnessz guruknál. Nem is beszélve az iskolai menzáról… De csodával határos módon túléltük… Bár nem volt a kakaóban A, B, C, D és E vitamin, Bedeko volt a neve, és nagyon szerettük. Szobi szörpöt ittunk, tömény cukorból, semmi édesítőszer! Az érett gyümölcsöt a fáról magunk szedtük, és roppant ritkán fordult elő, hogy megmostuk volna, mielőtt megettük.. Csak átmentünk, becsöngettünk, és elhívtuk őklet játszani, focizni, pingpongozni, vagy csak az utcán bohóckodni… Csak lementünk, nem kellett, hogy szüleink kocsival vigyenek és hozzanak… Mégis itt vagyunk. Sokszor faágakkal, botokkal kardoztunk, labdát dobtunk egymáshoz, de túléltük. A karcolások begyógyultak, egymás szemét pedig nem ütöttük ki.
Csak az állhatott be egy játékba, aki jó volt benne. Így aki képtelen volt egy egyeneset rúgni a labdába, azt nem vettük be a focicsapatba, és vagy csak nézhette, hogy játszunk, vagy más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A SZERELMET nem a tévében néztük, csak megéltük. Szívünk majd kiugrott a helyéből az első csók után, és éreztük, hogy ez valami gyönyörű dolog, nem kellett senkinek előre elmagyaráznia! Ha a tanár a sarokba állított, vagy adott egy körmöst, nem hívtunk rá rendőrt, nem lőttük le, de még a szüleinknek se mondtuk el. Megtanultuk az alapvetző emberi értékeket, értettük és éreztük, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Bizony, hősök voltunk, amit a mai fiatalok már nehezen érthetnek csak meg – ha egyáltalán akarják!
