
Mintha valami baljós, kimondhatatlanul súlyos árnyék telepedett volna Falusi Mariann életére: mindenhol veszteség, mindenhol elengedés, mindenhol fájdalom. Aki ismerte, tudta, Györgyi volt az a társ, akivel egy ritmusra dobogott a szíve: együtt gondolkodtak, együtt nevettek, együtt káromkodtak, mert ez a nyers őszinteség volt közöttük a szeretet nyelve. Soha nem rakták le egymásra az ajtót, nem voltak hetekig tartó csendek – csak tiszta, végtelen lojalitás. Amikor Györgyi elment, Mariann életének egyik fele egyszerűen kihunyt. Falusi Mariann már mindenkit elveszített, majd Ő is "elment": És mintha ez csak a kezdet lett volna. A barátok, szerelmek, társak sorban hullottak mellőle – öngyilkosságok, felfoghatatlan döntések, amelyek olyan mély sebeket téptek benne, amelyek soha nem gyógyultak be. Négy szeretett ember ugyanazt a tragikus utat választotta… és Mariann ott maradt egyedül a kérdéseivel, bűntudatával és a kimondatlan „miért”-ekkel.
Ahogy halmozódtak az évek és a traumák, Mariann egyre többször érezte úgy, hogy a sors figyelmezteti valamire. Egyik pillanatról a másikra megállt a teste – a menopauza úgy csapott le rá, mint egy láthatatlan jelzés: állj meg, nézz szembe mindennel, amit eddig nem akartál érteni. EZ PEDIG VÉGLEG ÖSSZETÖRTE: Édesanyja betegsége pedig végleg összetörte. Dühös volt, tehetetlen, és nem értette, miért omlik össze az a nő, akit ő maga mindig tökéletesnek látott. A harag mögött azonban félelem rejtőzött: félelem attól, hogy ismét elveszít valakit, akiért a világ végére is elment volna. A sors azonban mintha nem engedte volna, hogy Mariann valaha is igazán felálljon ezekből a csapásokból. A gyász egymásra rakódó rétegei, a kimondatlan traumák, a lelki sebek, a test jelzései… mind-mind tették a dolgukat. A környezete szerint egyre csendesebb lett, egyre mélyebbre merült a fájdalomba, egyre nehezebben talált kapaszkodót. És aztán eljött az a nap, amikor a hír, amelyet senki sem akart elhinni, mégis végigszáguldott az országon: Barátai és Édesanyja is meghalt. VIA Borsonline