
A Fiumei úti sírkertben egy különös sír áll. Nem a márvány hűvössége vagy a szabadkőműves szimbólumok teszik különlegessé. Nem is a név, amely ott kőbe vésve díszeleg a nyughelyen. Hanem az a nyomasztó érzés, amit a látogató akkor érez, amikor megáll előtte. A gránitra vésett név: Schmuck Andor. És bizony, az a Schmuck Andor! MUTATJUK A RÉSZLETEKET! Az ember meglepődik, amikor rájön: a sírfelirat egy élő ember nevét őrzi. Schmuck Andor, politikus, üzletember, posztol a saját sírjánál. Ott áll, ahol egyszer majd nyugodni fog – de most még egyenes háttal néz a kamerába. Barátja, dr. Pánczél Zoltán Tibor, máltai lovag és tiszteletbeli konzul halála előtt kérte meg rá: egyszer majd nyugodjanak együtt. És Schmuck ígéretet tett. Olyannyira, hogy már most felkerült a neve a kőre.
Egy ember, aki saját sírját látogatja – és mégsem a halálról beszél. „A síromnál állva tudom, hogy farkasszemet nézek a halállal, de rengeteg tervem van. Nem félek és nem panaszkodom. A többit majd meglátjuk.” – írta nemrég. EZT ÜZENI A NAGYBETEG Schmuck Andor: Ez nem egy búcsú. Ez egy különös, bátor és megrendítő gesztus. Schmuck Andor ezzel nemcsak barátjának állít emléket, hanem önmagának is üzen: az élet még tart. A sírkőre írt neve nem végpont, hanem kiáltvány. A jelkép a síron – a szabadkőműves pecsét – nem titokzatos dísz, hanem két ember közös szellemi útjának pecsétje: hűség, eszmék, ígéretek. Az ember, aki már tudja, hol nyugszik majd, de még jár – beszél, tervez, él. És ezzel talán többet mond, mint száz politikai beszéd: hogy a halál közelsége nem kell, hogy bénítson. Néha épp az ad célt. És egy sírkő – igen, akár egy élő nevével is – lehet az emlékezésnél is több: lehet egy élő testamentuma.
Forrás